“Az egyetlen dolog, ami igazán számít az életben az a másokkal való kapcsolatunk.”
Ezt állítja George Vaillant amerikai pszichiáter, a Harvard professzora, és ha valaki, ő igazán tudja. Vaillant professzor ugyanis harminc éven át vezette a világ legrégebb óta tartó boldogságkutatását. Hetvenöt év, húszmillió dollár és négy generációnyi kutató munkájából pedig egyértelműen kiderült: a boldogságot nem más hozza meg hosszú távon, mint a szeretet. Ennyi.
A harvardi boldogságkutatást egyébként 1938-ban kezdték, és az elmúlt évtizedek során a pszichológusok 724 helyi egyetemista és a bostoni szegénynegyedben élő fiatal életét követték végig. Ebben a páratlan vizsgálatban kutatók generációi rendszeresen bukkantak fel a résztvevő férfiak életében, hogy kérdőívek, interjúk, orvosi vizsgálatok, videófelvételek és a családi élet megfigyelésének segítségével képet kapjanak arról, mi tehet egy embert boldoggá és egészségesebbé az életben. Dr. Robert Waldinger kutató TED előadásában beszélt a kutatás eredményeiről 2015-ben, akkor a résztvevők közül még hatvanan voltak életben, ők bőven a kilencvenes éveiket taposták. A hetvenöt éve tartó kutatásnak pedig a legegyértelműbb üzenete az, hogy a jó kapcsolatok tartanak meg minket boldogságban és egészségben.
A harvardi kutatásból kiderült, hogy akik jó kapcsolatban vannak családjukkal, barátaikkal boldogabbak és fizikailag egészségesebbek társaiknál, míg a magányos embereknek előbb kezd el romlani az egészségük, idősebben kevésbé fitt az agyuk és előbb is halnak meg. Persze a magány nem az egyedüllétet jelenti, nem azt, hogy egy adott pillanatban vagy tartósan senki sincs fizikailag a közelben. A magány szubjektív dolog, azt takarja, hogy aktuális emberi kapcsolataink mennyiségben és/vagy minőségben eltérnek a számunkra szükségestől, ideálistól. Párkapcsolatainkban is élhetünk tehát magányosan. Az olyan párkapcsolatok, amelyekben sok a konfliktus, kevés a pozitív érzelem, a támogatás, a közelség rosszat tesznek az egészségünknek - még a válásnál is rosszabbat - , míg a jó, meleg, intimitást is kielégítő párkapcsolatok védőhatással vannak ránk. A kutatásból látszik, hogy azok az emberek, akik az ötvenes években leginkább elégedettek kapcsolataikkal, a legegészségesebbek 80 évesen. Boldog párkapcsolatokban ráadásul az élet kihívásai is kevésbé viselnek meg minket. Akinek sikerül boldog párkapcsolatot kialakítania és fenntartania még a fizikai fájdalom közepette is képes megélni a jól-létet, szemben a boldogtalan kapcsolatokban élőkkel, akik fájdalmát megsokszorozzák az érzelmi problémák. Az, ha biztonságosan kötődünk valakihez idős korunkban, ha számíthatunk partnerünkre, amikor bajban vagyunk nemcsak a boldogságunkra, egészségünkre, de elménk működésére is jótékony hatással van: tovább marad éles az agyunk, tovább működik jól az emlékezetünk.
A harvardi kutatás eredménye azért fontos, mert bár mind tudjuk, hogy az emberi kapcsolatok lényegesek, vágyunk párra, párkapcsolatra, családra, és fáj, ha hiányoznak a szoros kapcsolatok, a boldogságunkat - főleg fiatalon - mégsem feltétlenül ebben látjuk. Sokszor hisszük azt, hogy a boldogság olyan dolgokon múlik, amelyeket megszerezhetünk, amelyek majd a jövőben történnek. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy boldogok leszünk majd gazdagon, híresen, az új állásunkban, az új autónkkal, az új párkapcsolatunkban, boldogok leszünk akkor, ha lefogyunk, eljutunk a fehér homokos tengerpartra, vagy épp elköltözünk egy másik országba, ahol jobb arcok az emberek. Szeretjük a gyors, egyszerű megoldásokat, azokat, amik belátható időn belül hoznak eredményt, amikért semmit sem kell tennünk azok után, hogy elértük őket, amik ezután már változatlanul léteznek tovább. Az emberi kapcsolatok, és különösen a párkapcsolatok azonban nem ilyenek. Nagyon nem. A kapcsolatok sokszor zavarosak, bonyolultak, nehezen érthetőek. Ráadásul a kapcsolatok akkor működnek, ha egy életen át dolgozunk értük, ha gondoskodunk róluk, ami sokszor cseppet sem vonzó, pláne nem pihentető. Jó kapcsolatot működtetni és fenntartani tehát kemény munka, hosszú távon mégis az tesz minket elégedetté, ha sikerül. De vajon miért?
Alapvetően azért, mert társas lénynek születünk, ezt hordozzuk a génjeinkben, a múltunkban. Történetünk során kezdetben a túlélést, később a társadalmi fejlődést az biztosította, ha képesek voltunk egymással jó, hatékonyan működő kapcsolatokat kialakítani és fenntartani, ha képesek voltunk együttműködni, alkalmazkodni. Génjeink továbbörökítéséhez az együttműködésnek és alkalmazkodásnak még komolyabb szintjére van szükség, legalábbis ahhoz biztosan, hogy gyenge és tehetetlen gyermekeinkből túlélésre képes lényeket faragjunk. A szoros emberi kapcsolatokra való igény tehát fajunk sajátossága, és az, hogy miként sikerül kapcsolatokat kialakítanunk, fenntartanunk, hogyan működünk ezekben a korai tapasztalatainkon alapul.
Az, hogy milyen a kapcsolatunk szüleinkkel, hogyan kötődünk hozzájuk, hogyan kommunikálnak velünk, tudattalanul milyen mintákat mutatnak, tanítanak arról, ahogy az emberi viszonyok működnek meghatározzák későbbi életünket, későbbi párkapcsolatainkat. Generációról generációra adjuk tovább a kapcsolatok működésének mintáját, így a génjeinkben hordozott igény és vágy mellett ott munkál bennünk az a gyerekkorban beépített kapcsolati kép is, amit a családunktól kapunk.
Mindez azt sugallja, mintha kapcsolataink alakulása meg lenne írva, mintha a génjeink és a családunk már eldöntötték volna a fejünk felett, hogy milyen lesz a párkapcsolati életünk, és ezzel azt is, élhetünk-e egyáltalán boldog, teljes, hosszú és egészséges életet. Ez azonban nem így van.
A tudomány azt mondja erről, hogy lehetőségünk van befolyásolni mi történik velünk, hogy merre tartunk, lehetőségünk van magunk formálni, építeni kapcsolatainkat, így én is hiszek abban, hogy lehetőségünk van olyan kapcsolatokban élni, amelyek hozzásegítenek a boldogabb, teljesebb élethez. Ehhez leginkább arra van szükség, hogy igyekezzünk minél jobban megismerni és megérteni önmagunkat: érzéseinket, gondolkodásunkat, igényeinket, vágyainkat, hibáinkat, szokásainkat, egyáltalán: a működésünket. Szükség van arra, hogy jobban átlássuk, mi áll az érzéseink, a viselkedésünk hátterében, hogy jobban meg tudjuk ítélni saját hatásunkat, szerepünket az emberi kapcsolatainkban, hogy megértsük a viszonyunkat másokkal, másokhoz. Az önismeretünk mélyítése tehát végső soron jobb kapcsolatokhoz, jobb élethez vezet, így érdemes bele időt és energiát fektetni. Többek között ebben segítjük klienseinket.
A bejegyzés idézet Sákovics Diana Hol rontom el? című könyvéből