A szülőkhöz való kötődés az alapja annak, ahogy részt veszünk párkapcsolatainkban. Ez befolyásolja, hogy mennyire vagyunk nyitottak, mennyire tudunk bízni a másikban, mennyire vagyunk hűségesek vagy féltékenyek. De hogyan?
Párkapcsolatban élni jó. Pontosabban jó párkapcsolatban jó élni. A boldogságkutatásokból ma már tisztán látszik , hogy az egyetlen dolog, ami igazán számít az életben, ami végső soron a boldogságot hordozza, az nem más, mint a szeretet és a meleg, intimitást is kielégítő kapcsolatok.
Nyilván rengeteg dolgon múlik, hogy képesek vagyunk-e ilyen párkapcsolatok kialakítására . De ami alapvetően meghatározza a párkapcsolataink jellegét, dinamikáját, az a szüleinkkel, pontosabban az elsődleges gondozónkkal való viszonyunk. Hogy mi köze van a szüleinkkel való kapcsolatunknak a szerelemhez, a szexhez?
Rengeteg.
A szülőkhöz való kötődés adja meg ugyanis az alapját annak, ahogy életünk hátralévő időszakában viszonyulunk emberi kapcsolatainkhoz: önmagunkhoz és a másikhoz.
A szülőkkel kezdődik minden
A csecsemők kapcsolódási igénnyel születnek, túlélésük a szülőtől, gondozótól függ, akinél ösztönösen közelséget, támogatást, védelmet, gondoskodást keresnek. Ha a szülő nyitott, érzékeny és a gyerek valós igényeire reagál, a gyerek szeretve érzi magát, biztonságban. Ez a szeretet és biztonság lesz az alapja annak, hogy bátran fedezze fel a környezetét. Ha azonban a szülő nem a gyerek tényleges igényeit látja, elérhetetlen, elutasító, vagy bántalmazó, az a gyerek számára bizonytalansággal, szorongással jár. Így nem talál biztonságos bázist ahhoz, hogy autonómiája kibontakozzon.
Ebben a korai időszakban a szülő viselkedéséből a csecsemő azt tanulja meg, hogy ő maga mennyire számít, mennyire fontos a másiknak, mennyire szerethető. És ezzel együtt azt is, hogy a mindenkori másik (a szülő vagy a későbbi partner) mennyire megbízható, kiszámítható. Korai tapasztalataink adják tehát önértékelésünk magját, és az alapsémáját annak, ahogy kapcsolatainkban másokhoz viszonyulunk.
Ennek persze nem vagyunk tudatában, sokszor megfogalmazni sem tudjuk, mégis a személyiségünk legmélyebb rétegeit adja, a másokhoz és magunkhoz való viszonyulásunk alapját képzi. A kezdeti tapasztalat olyan alapigazságként épül be a lelkünkbe, mint az, hogy az ég kék, az eső meg nedves. Erre építünk aztán a későbbi emberi kapcsolatainkban, ez adja a barátkozás, a párkapcsolat, a saját szülői létünk alapját. A bennünk élő kép idővel lassan árnyalódik, ahogy megtanuljuk azt is, hogy az eső sem mindig ugyanolyan, hogy létezik kellemes nyári zápor és jégeső.
Mégis, ez a kezdeti kötődési stílus lesz az, ami később alapjaiban befolyásolja, ahogyan legszorosabb kapcsolatainkban érzünk. Innen ered az is, mennyire szorongunk, hogy látjuk magunkat, és hogyan a másikat, mennyire engedjük őt közel. A gyerekkori és felnőttkori kötődésben egyaránt biztonságot nyújt a másik közelsége, az ha a másik elérhető, mindkettőben jelen van az intimitás, a testi kapcsolat, mindkettőben megosztjuk a másikkal felfedezéseinket. A hasonlóság mellett persze különbségek is vannak: a felnőttkori kötődés szerkezete összetettebb, a gondoskodás kölcsönös, és jelen van a szexualitás is.
A cikk eredetileg a Díványon jelent meg, a végét is ott tudod elolvasni.