Minden párkapcsolatnak létezik természetes hullámzása, amiben a jobb és rosszabb időszakok váltják egymást. Persze az, hogy pontosan milyen problémákkal, konfliktusokkal, válságokkal szembesülünk egy kapcsolatban páronként más és más. Függ ez a személyiségünktől, a hozott mintáinktól, ahogy függ az aktuális élethelyzetünktől is. Vannak azonban olyan tipikus problémák, amelyek számos kapcsolatban megjelennek. Ráadásul ezek gyakran olyan téves elképzelésekből fakadnak, amiket észre sem veszünk. Nézzük a legsúlyosabbakat.
Azt hisszük, ugyanúgy gondolkodunk
Arnold Lazarus párterapeuta karrierje során több száz házaspárt kezelt, és arra jutott, hogy az egyik legnagyobb baj, hogy gőzünk sincs, hogyan kell működtetni egy hosszú távú párkapcsolatot. Honnan is tudnánk? Senki sem tanítja meg nekünk. Megérkezünk a párkapcsolatainkba, hozzuk a családi mintáinkat, a szerepeinket, a kultúránkból készen kapott, mélyen gyökerező tévhiteinket, amik mindent tartalmaznak, csak azt nem, hogy mi van akkor, ha a másik máshogy működik, mint mi. Márpedig az esetek többségében máshogy működik. Érdekes módon ezek az elméleti - később gyakorlati - ellentétek az együttélés kezdetén sokszor nem derülnek ki. Erről talán a kritikus gondolkodást gátlószerelem tehet, vagy a másik iránti rajongásunk vakít el, esetleg az, hogy hisszük: az ellentétek feloldódnak, és ha mégsem, hát valamelyikünk majd változik. Pedig a különbözőségünket jó, ha már a kezdetekben tudatosítjuk.
Azt hisszük, a kapcsolatot magára lehet hagyni
Lazarus szerint egy hosszú távú párkapcsolat működtetése nemcsak alkalmazkodást, hanem újra- és újraalkalmazkodást kíván meg tőlünk. Az alkalmazkodás nem azt jelenti, hogy a másik igényeit a sajátunk elé kell helyzeni, hogy le kell mondanunk a saját vágyainkról, szükségleteinkről, ahogy nem jelenti azt sem, hogy a másikra kell erőltetnünk a saját elképzeléseinket, hogy le kell rohanni, elnyomni egymást. Az alkalmazkodás az, ha képesek vagyunk osztozni egymás életében, közösen termetünk új utakat. Ebben a folyamatban nyilván lesz lemondás, de inkább a kompromisszum, mint az önfeladás révén.
Elvárjuk, hogy a másik a legjobb barátunk és a boldogságunk forrása legyen
Nem lesz az. Ő a társunk, a párunk, és ha minden érzelmi szükségletünket rávetítjük, ha mindent tőle várunk, mindent neki akarunk adni, könnyen túlterhelhetjük a kapcsolatot. Ahogy Csíkszentmihályi Mihály, a pozitív pszichológia egyik alapítója fogalmaz: a boldogság olyan dolog, amiért mi magunk teszünk. Ha a boldogságot egy másik ember, ha a partnerünk jelenti, az olyan terhet ró a kapcsolatra, olyan felelősséget rak a másikra (vagy fordított esetben rak ránk), amivel tartósan nem lehet megküzdeni. Mindenkinek érdemes tehát vállalnia a felelősséget a saját boldogságáért, és ennek elérésében a partnerünk segíthet, illetve akadályozhat minket.
A cikk eredetileg a Díványon jelent meg, a végét is ott tudod elolvasni.